Búcsúzom lassan, de még hátravan négy post, jó kis kiruccanás volt. Köszi annak aki olvasott. Örülök annak aki unta, annak aki kedvelte. Kifelé élni csak egyfajta felelőtlen játék, nem jelent semmit. Ezt az egészet egy érzelmi sokk szülte + a búcsú a huszonéves kortól. Jó volt, mert én is megtudtam magamról egy csomó mindent, meg jó volt hallgatni, hogy mennyi minden megy le egy fejben egy hónap alatt és körvonalazódik, hogy milyen dolgok felé orientálódsz valójában. A zenével nem sokat foglalkoztam (megjelenés max. okt. 20.), de befejezem nemsokára és akkor végleg ki fogok írtani valamit, ami nem feltétlenül jó. Kételkedni az.

Maradok tisztelettel:

Kráj aka Krizsoid aka Dreamhunter aka Scarface

 

Hülye vagy ha nem figyelsz. Loser vagy ha folyamatosan kussolsz. Vesztes vagy hagy állandóan pofázol. Aranyosak a képeid, de csak akkor hajózol jól, ha nincs igazi célpont. Nekünk egyszer már sikerült a srácokkal. Vajaskennyérre töltöttgomba, árnyékra holdfény.

Ostorozom a hitem, hogy felejtsek végre, de zuhan a fáról a gyümölcs, Budán robban a lában előtt szét a gesztenye, 2db termést tartalmaz, az egyik jobbra  a másik ellenkezőleg. Felvettem, most is itt van a zsebemben. 

Kéred? 

Le se szarod.

Mit mond a jósnő ezek után? 

Agyament regiment.

 

Itt vagyok eladó egy gyorsétterembem, itt Pekingben igen, itt próbálok szerencsét. Londonban is éltem egy évet, mosogattam eleinte, majd szakács segéd lettem és képzeljétek, felléptem két kis klubban, legalább százan voltak, de volt rajtam kívül aznap még 8 dj, én meg az elején játszottam. A suli drága volt, amit kinéztem, ígyhát maradt Kína. Iszonyatosan bunyesz honfitársak élnek itt kint, piti bizniszelő, konténernyi nyakkendőt hazaküldők. Én nem szeretnék olyan lenni mint ők, de azért szeretem a pénzt, meg nem akarok itt megrohadni, ahol most dolgozom.

Versenyre kelni, megunni, újra felszívni magad. Mindennek van valamiféle ritmusa, kultúrákra bontható tempói. Szkeptikus vagyok a már elfogadott és a most megteremtődő rendszerekkel és az értékrendekkel egyaránt. Az érdeklődésben kicsit hiszek, a figyelemben és a más ember életébe beleérzésben még sokkal jobban. Látom k3 arcán a teljes figyelmet, tanulom tőle, néha már megy. Ez nem ilyen keresztény dolog. Ez játék, zuhanás, felébredés. Felébredés magadban újra, ahogyan már máshová teszed a futó-t  a sakktáblán.

k2 életét figyeltem így én is tegnap, belenéz az optikába és ott szörföznek, aztán másnap a szilikon mellüket mutogatják ugyanott. Aztán mikor felébred magában nyáron, már másképp lovagolja a hullámokat lellén és akar már plaboynyuszit is, nehogymá' ne. Ő ott azon keresztül figyel élesen, képi gyerek. Én fejképi gyerek vagyok, a k3 pedig fejszámi. 

"Nyihao, egy bigmac menü lesz"

Lapot húzok húszra, miután beletenyerelek a hányásba, amitől könnyezek. Mint említettem, szép képek ezek, de mihaszna. Ezt a szót is elfogadja a gép, a stelázsi után már nem nagy szó. 

Gyerekként még valahogy voltak bögréim, most valahogy már nem követnek lakásról lakásra. A mérkőzés előtti éjszaka egyet kortyoltam a teába, majd a párkányra raktam, reggel pedig kiborítottam a tartalmát a harmadikról. A sok hülyeség mellett, bármit megtettem/megteszek azért, hogy erről a két meccsről győzelemmel menjünk haza. Nem lehet szavakba önteni. Szorongok, gyűlölködöm, gondolkodom, hogy is lesz. Van sok szituáció a fejemben, különböző biztonsági stratégiák, de mindig van kockázat, pedig nem vagyok egy extrémsportos gyerek. Fura az egész úgy ahogy van.

Most nézem Hölgyeim és Uraim, hogy mennyi, de mennyi vesztenivalónk van, amellett, hogy ugye a mi szempontunkból a minden elvesztésének porszemnyi jelentősége nincs a világmindenséghez képest, mégis világmindenségnyi erővel gyilkolja az embert. Halál a szubjektumra! Ye!

 

A megszólítást nehéz megtalálni már ennyi nap után. Olyan lett ez mint a zene, legalább is a felpörgött világban, már az első 8 mp-nek érdekesnek kell lennie, mert különben kapcsolod tovább. Ezért szoktam talán bekezdeni jelentés nélküli súlyos szavakkal, csak nehéz aztán fenntartani az érdeklődést. Művészet sucks.

Jómódú családból származom, a második kerületben nőttem fel, elvégeztem az orvosit, minden rendben volt, legalább is úgy tűnt. Szüleim ügyvédek, elégedettek a két szép karriert befutott gyermekük és a saját maguk életével. Boldogok voltak, hogy már a belgyógyászaton praktizálok és azt hogy újra mentősnek mentem betudták annak, hogy keresztény szellemben neveltek és közvetlenül szeretek az emberek megmentésével foglalkozni. Sajnos nem pontosan így van. Körülbelül egy évvel ezelőtt csörgött a telefon. A szürke tárcsázósról beszélek. Valószínűleg álmodtam. A patás volt a vonal másik végén és csak a halálesetekről kérdezett. Felajánlott egy-két dolgot, ha innentől minnél több lelket a föld felé terelek és nem engedem megszökni őket. Felruházott olyan képességgel, hogy sokkal több minden látok, mint előtte, vaginális orgazmusom is van azóta. Viszont ott munkál az iszonyú kétség amiről már írtam. Sose szerződjetek le semmiért, semelyik oldalra, ott kezdődik a megbolondulás.

A házassági szerződés is valami ilyesmi?

Csak nem?

Csaknem. 

 

 

 

Igen, persze, mindent lenyelek. Erre képeztek ki idén, érzelmi szolgálatot teljesítettem Afrikától az Antarktiszig. Micsoda küldetések voltak! Aztán a végén a déli-sarkon, már annyi hátizmot pakoltam magamra, ami szerencsére most is megvan, hogy nem volt már jó rám egy kabát se. Ígyhát itt vagyok szétfagyva, próbálom egy-két nőneművel melegíteni magam, régivel-újjal, apró sikerrel.

Hideg ellen védekezek, taktikázom, majd álságosan faarcal bámulom a plafont. Barátaimat megbántom, nem létező szerelemre mosolyogva gondolok. Az idolok megbolondultak, én pedig csak egy szurkot főző nő maradtam az Egri Várban.

Hidd el Kráj, minden az aminek látszik, látszott.

Látod megszelídültem. Gyomrom savas, tekintetem éles, szívem félrever. Ezek csak aranyos szavak egymás után. Ha akarod jelent valamit, ha nem, semmit. Milyen jó játék ez, ez a legjobb játék, szavakkal baszódni, még ilyen amatőröknek is, mint jómagam. Balint fogok a savas vízben,  átfolyik rajtam az ál-halál vegyület, aggódni szabad, félni tilos. 

Akkor végül is az önképemet ledobtam a lakótelepi szemétledobóba, már csótányok ízlelgetik, miközben én ugye a testvéremmel haladok a tizedikre a liftel felfelé és a film jut eszembe régről amikor a VII.em.-től begyorsul és kilövődik az űrbe a kis kabin és mi valahogy ottragadunk fent. Hogy valóban film volt-e vagy rossz álom, a mai napig nem tudom, de itt van élesen előttem. Szóval a kilencediken amikor a fénysebességhez már közel vagyunk, valaki más az önképét véletlenül a liftaknába dobja a kuka helyett. A fémborítást eltalálja a sűrű anyag, a leendő kis űrgépünk pályája megváltozik, ismeretlen galaxisba érkezünk ahol a agykísérleti laboratóriumunk helyett a biztos halál vár. Úgylátszik egyikünk sem tudta milyen felelősséggel jár elhasznált önképeket rossz helyekre dobni.

"...úgy, hogy magadban feldöntöd az összes asztalt
Mert ott munkál az iszonyú kétség, hogy nem voltál a helyes úton
Soha egyetlen percig sem, és most itt az idő, hogy múljon...minden mindenestől úszik, ez irgalmatlan bénaság..."(l.a.)

Látod, látod milyen rossz lesz 49 évesen a kukában keresgélni régi/új képeket majd?!

 

Láthatóan kérdésmentessé kezd válni egyszer csak minden. A fontossági sorrend változik, úgy, hogy nem én változtatom. Bezuhan a felelősség, törik a gerincem, általános iskola falának dőlök, bőgve telefonálok. Szeretkezek, másképp mint rég. Nyílok, hazudtolom magam. Túl őszinte vagyok itt. Közben teljesen mindegynek látom, hogy mennyire, hogyan, milyen formában vagyok túl. Már leírtam a biztos véggel kapcsolatos végtelen egyszerű gondolatomat, hát azért. Internetes érzelmi és gondolati ömlengés. Nekem tökmindegy, csajok szeretik. Van egy-két nő aki sokáig tudok aranytálcán hordozni, aztán elfárad a kezem. Kis árnyékbokszal lazítok a tükör előtt, amit egyszercsak beütök, véres ököllel újra emelem a tálcát. Szemembe folyik a sok vörösvérsejt, aztán a számba, ahol lányok testnedveivel keveredik. Semmi sem gusztustalan, mindent szeretek, hisz tudod.

 Növényeim is lettek. A tél nem fog túlságosan meghatni. Nincs fiktív dráma, vannak egyszerű pontok. A delíriumos állapotban született pillanatokat mélyen őrzöm. Sok zene lesz.

Bátyám elég ügyes abban, hogy lefrusztráljon, ismeri rajtam az összes fogást. Liftben nagyon kellemetlen idegen emberrel utazni és bámulni a plafont vagy az emeletszámlálót. Testvéremmel nem tudunk úgy állni a a piros dobozban egymás mellett hat emeletet, hogy ne röhögjük el nagyon magunkat, ha szembe nézünk.

Aztán meg itt van ugye a sport. A férfiöltözők és izom melegítő krémek egyedülálló szaga, a nyakbanhordott bandázsok, hónalj alá szorított bokszkesztyűk pillanatai, a stoplisok kopogása a csempén, a szétszakadt tekintetek a fáradságtól. Ott van minden, ott ahol megállt az idő, ahol csak mindig 1 feladat vár amit nem mindig egyszerű véghezvinni. Legyél pontosabb, gyorsabb, ügyesebb hétről-hétre. Felismerhetetlen a lelkem amikor kijövök. Ott állok minden nélkül, önmagammal szemben. Ha aznap nem megyek le ütni...

 Most már értem. Egy henger, bukósisak, igen, fickós érzés. Jobb érzékibbnek lenni K3-kám mint káromkodni. A puhákat szeretem én is. Vannak akik puhán adják elő a pornót. Agyban is. Kevesen.

Vonaljegyet lyukasztok a héven az árpád hídnál, békásra indulok gitárórára. Most vagyok először ott. Koválygok fel és alá a lakótelepen, nyomasztó február, nirvana pólos gyerek nagy gitártokkal, apja nincs, testvére külföldön, anyja rendben. Tiszta Seattle haver. Jött is belőlem az üvöltés minden próbán, koncerten, akkor még nem tudtam ilyen pontosan elénekelni a nirvana számokat, minden csak ösztön volt, meg érzelmi kiömlés. 16 vagyok maximum, elkészül az első lemezünk. Legnagyobb boldogság, amikor a Rémember minket hívott előzenekarnak az F.M.K.-tól elbúcsúzó koncertjükre, pedig voltak sokkal, de sokkal jobb bandák nálunk, viszont a zenekarban hármunk között volt valami egész mély kötelék, ami a mai napig hat az emberekkel való viszonyomra és a szűrőmre. Fura dolog ez, de elég világosan látom innen messziről. Mindegy, nem érdekes.

Naphosszat lógatni lábat, várni, hogy kiömlik valami. Ez nagyon megy. Várom a hatást, generálom a történést, hogy váltson ki érzelmet. Volt csajom szerint, csak váltogatom a szerelmeim tárgyát, egyszer csak szétrúgok magam körül mindent, hogy csinálhassak egy lemezt belőle. Persze, szélsőséges érzelmekből táplálkozik a munkám, ez van, a vád nem alaptalan, de csak ezért sosem csinálnék ilyet. Kiszagolom rögtön ha valami megrohadt, a sajátomat is, ehhez az egyhez megállapíthatóan van tehetségem. Ránézek egy párra, belépek egy lakásba egy idegen családi ebédre, látom egy lány mimikáját miközben beszél a pasijával, rögtön kiszagolom a kamut, a rohadt gyümölcsöt, aminek már lőttek, várják a férgek. Ebben nagy király vagyok, kár, hogy ezzel nem lehet pénzt keresni.  Mindegy, ez sem érdekes.

 

Hallottam már mindent, hogy hogy kell járni az életúton, sors meg van írva, meg az történik amiből tanulsz meg minden. Meg, hogy te választod, nem te választod úgyse, meg minden. Haggyad' má' meg magadnak, meg jóóóó mondom haggyad' má' meg ilyenek. Úgy általában mondom. Assse tudom mivan hallóóód.

Zenekari beállás. Lejövök a színpadról, Alekszics vár ott, hogy akar mondani valamit. Mondom jó, elővesz egy fekete kendőt, kérdezem mi az, gyere csak ide, mondja és beköti a szemem. Uh, mondom ne már, jaj, meg minden. Beültetnek egy furgonba, egy csomó barátom ül benn, szemem bekötve továbbra is, jó 25 percet autózunk. Kiraknak egy fánál, istálló szag, ott állok egy 15 percet hülyén egy fánál, furcsa fények, csak annyit érzek, hogy a természetben vagyunk. Érzékelem, hogy vagy 10-en közelednek csendben, az avarban hallom a lépteiket. Kicsit átlátok a kendőn, látom, hogy maszkban vannak, lándzsákkal, félek, hogy kezdődik valami blairwitch projectes játék. Leveszik a kendőt, ott van egy katonai ruhába, maszkba beöltözött társaság. Szétlőttük egymást festék-golyóval. Az ajándékom volt ez maga. Nagyon régi vágyam volt. Adrenalin max. Aztán színpadra fel. Ilyen szép nap volt. Még tart. Már álmodom.

Meztelenül állok az erkélyajtóban, nagyon lassan gombolom be az inget magamon. Az örök tetoválást  hordok arról, hogy melyik korszakban is voltam gyerek. A bal vállamon lévő injekció nyomára gondolok, ami csak nekünk, 80-as években felnőtt kelet-európaiaknak van. Ma vagyok utoljára huszonéves, de nem tudom, hogy fel kell-e nőni, persze bizonyos szempontból tuti, de erölködni úgysem lehet ezen.

Mostmár csak félve szagolnék bele a rózsaszirom bőrű lány hónaaljába, bőrhiba ide vagy oda. Már nem átkozom azt az időszakot, ami egyszerűen génhibás volt, de nem gondolom, hogy csak az elmutálódott korszakban lehetett ennek helye. Jön ami jön, bár nem hiszem azt, hogy minden a helyére kerül egyszer, az csak a magyar népmesék végén van, meg bizonyos vallások állítják. Mert valaminek nincs is helye. Valakinek meg végképp nincs.

Mondhatni helytelen. Mihez képest? kérdezem sokadszor, konyhafilozófiáig redukálódott aggyal.

Helykereső
Helyzet
Helyett
Helytelen
Helyes
Helyek
Helyemen.

Szinte mindegy. Fának tűnő műanyag lambéria, kockás terítő, eszméletvesztés. 

Az a cél, hogy minél gyakrabban tévedjek, minél nagyobb legyen a teher amit magamra rakok? Tényleg fontos az önmarcangolós önvizsgálat, tényleg az vezet eredményre? Nem az, hogy jön ami jön, néha megállsz, de azért helyén találsz egy csomó mindent? Elrakódik egy csomó szó, írás, de szűrnöm kell, ledarálnom, kihánynom, magamhoz illesztenem. Vagy a külső tükröket mind magamra vegyem? Vagy csak ami tetszik belőle és nem vallom be magamnak a többit? Nem tudom. Nem szeretnék pszihológia könyvek szerint élni. Aki sokat magyaráz erről, az majdnem mind idegenné válik nekem és kissé neurotikusnak tűnik.

Hát Édesapám, így hogy már rég nem élsz, képet is ritkán látok rólad, nagyon nehéz emlékezni. Egyszer sétáltunk azon a kanyargós kis utcán, ahol később lefeküdtem a hóba. Kézenfogva mentünk a "pezsgő bár" felé, ami egy lakótelepi ház aljában volt egy kocsma . Mindig félidegen voltál, nagyon keveset mutattál magadból bárkinek. Elképesztő nagy dumás, kicsit továbbvittük. Viszont emlékszem valamire ami fontos. Ott volt egy magas erős fickó, nagy havas télikabátban, aki a filmgyárban dolgozott kellékesként és amikor fogta a kezem, valami nagyon mély biztonságot éreztem, szartunk a sok szarra amit felépítettél, csak ott mentünk ketten. Most már tudom, hogy ezért sincs bennem önmarcangolás. Köszönöm.  

Szerencsétlenül bukdácsolni egyszerű kérdéseken vagy sok idegen szót használva megfejteni őket. Húha. Lehetek végre magam? Mindkettőt fogom csinálni, ha kérhetem. Faasztaloknál ülünk, káposztalevest szürcsölgetve, félig idegenként harapdálunk bele a sajttortába is, ami hamar megromlik, ha nem fogy el. Sajttortányi reménnyel boncolgatva a női-férfi kérdést ülünk ott, kicsit hülyén. A fejtegetéssel ugyanúgy, ahogy a sporthírekkel is könnyen megy az idő. Önmagamra sosem ment a maszturbálás, nem lenne egészséges.

Az életerőmet a legújabb kompjúteres játékból mentem ki a belém épített chipbe, holnap a Széchényi könyvtár lesz feltöltés alatt. Akkor lesz milliárdnyi válaszom, megannyi kérdésem. De vajon harmadnap miért is fogok ugyanoda kilyukadni?

Egy űrhajós vagyok. Kívülről látlak titeket, de nagyon messze vagyok, hogy bármit is pontosan érzékeljek belőletek. Látom a fortyogó masszát amit alkottok, nem, nem értem, nem érthetem a működéseteket, találgatni meg nem érdemes. Mit érdemes? Kiszámolni? Közelebb kerülök? Hát Kicsi hozzád sehogy sem megy már. És a sajttorta a gyomromban megkövült, emészthetetlen, mert itt fent ugye nincs gravitáció.

Nagyon ideges leszek ha szeretésre képtelenné tettetek és nagyon megalázlak egyszer titeket Isten előtt, azért mert nagyon sokat hazudtatok. Nem csak magatoknak(pedig az a nagyobb baj), másoknak is. Bár már rég térdepeltek a sarokban. "Szánalmasak vagyok" (Birkás) ide kell egy smile-it tennem:D

Aztán a szív és lélek mosoda után lemegyünk az ördöghöz, már csak ketten

("Mert a kulcs, ami a mennyet nyitja
A pokolba is jó, fordítva
A kulcs, ami a pokolba jó
Az igazából a mennyből való"l.a.)

és levizsgáztatunk agy és faszméretből is.

 

Rizi-bizi, rántott hús, híradástechnikai szaküzlet. Három dolog és tudjuk, hogy hol vagyunk.

Pizzás táskát vacsorázok reggel 6-kor a Bajcsyn, zene üvölt a fülemben, hangosan éneklem, hogy hozzon le rólam mindent a feketemosó, miközben hibiszkuszos teával öblítek. Különböző termékbeszállító bt.-k sofőrjei néznek nagyon hülyén ilyenkor. Bringára fel, egyszerű hétfő reggel, szemerkélni kezd az eső, rájövök , hogy ázik az alvószivacsom az erkélyen és arra is, hogy a dunától egy sarokra lakom. A második érdekel, letekerek, és a parlament tövében, a duna fölé lábat lógatva éneklem tovább, az eső az ágy helyett elér és beszél hozzám. A droidok nagy tempoban közelednek a munkahelyük felé.

Kifogyok lassan a kérdésekből. A szűrőm erős, a hitem döcög.

Fáradt vagyok a bármi lehethez. A mainál puhább csók nem kell. Játék lezárva.

Technikai szünet, megbomlott koncepció, de kerül ide azért valami majd a végére.

Technikai szünet, megbomlott koncepció, de kerül ide azért valami majd a végére.

Ahogy harapom az almát, csorog a lé az államon, ott sziszeg a kígyó a falon, már érzem a talpamban a szúrást s látom ahogy a fémtüskék bújnak át a lábujjaim között. Kicsit biblia, kicsit Indiana Jones.

Maradok a másodiknál, flipperen is nagyon szeretem, meg itt az ideje, hogy beszéljek a lemezről ahol az első zenének flipperzene lesz a címe. Nem is tudok erről sokkal többet mondani, zenéről amúgy sem hiszem, hogy sokat lehet. De lesz benne szöveg, ami nagyon fontos nekem. Majd meghalljátok.

Termésszerűen jelenik majd meg az utódom az anyaméhben, egyszikű-kétszikű-xx kromoszóma vagy xy, mindegy, megy tovább a semmi felé loholás és ez mindenkit szórakoztat majd. A napon nevető chilei kisgyereket vagy montecarloban a jachtos majmokat, vagy trendi fiúkat budapestről, akik évente 3szor járnak sznob-bordozni és valami elhitette velük, hogy bekerültek az undergroundba. Így haladunk együtt az idő nagy gázkamráiba, próbálunk valami maradandót alkotni, de látom magam előtt, ahogy olvad a szerver amire most írok, amikor mindegy lesz, hogy bakelit vagy mp3, esetleg Einstein sosem látott jegyzetei vagy a real madrid múzeumban a Bl trófeák, gyerekgyilkosok vagy amerikai elnökök. Végtelen sikolya mindennek, porban fulladás vagy tűzben égés, mondjuk vízbenfagyás.

És amikor odajön valaki aki olvasta ezeket, hogy depressziós vagyok-e, esetleg negatív, vagy orvoshoz kéne mennem vagy ilyesmi, akkor azt mondom neki: Buta vagy fiam, sosem gondolkodtál. A fent leírtakhoz nem köt érzelem, ezek a tények, ez az egyetlen objektív valóság, az ember veszte(lehet ellene Istennel meg reinkarnációval védekezni, de nem sokáig). Ez az egyetlen amihez igazodni lehet, ez az egy biztos pont. És ez szép. Mert az értelmetlenség ellen dolgozni a legszebb. Hogy visz valami, hogy élni kell, alkotni, gyereket nemzeni, meg minden faszom közhely és közben tudnod kell minden este amikor felnézel a házak között, hogy ez az egész nincs is, ha az időt relatívnak vesszük, hiszen az. Ezért pont nem depressziós vagyok, hanem nagyon boldog, hogy itt lehetek.

 

 

Feloldom magam, majd feldobom, de nem rámpán ugrok, csak futok és izzadok. Felolvadok a nagyvárosi life-ban bazmeg, rohanok a nagy semmibe. De jó Kölyök, hogy nem vagyok színművészetis, igazad van. 

Mi vagyok akkor, az a kérdés? Egy önképkereső-életképtelenkedő? Nem, ilyen kérdesem valójában nincsen, azthiszem ez az egy biztos: hangkeresőéslétrehozóalapgondolkodóboxoló-futballistabarátkozókocsmatulajkicsitartistakinéhahősszerelmes. 

Aposztrofáld az űrt, biztosítsd a semmidet, adj vért, hányj vesét. Figyelj a jeleket, menj az utadon, vondd ki magad. Mosasd az üveget a piros lámpánál, vigasztalj meg valakit, te meg fordulj be magadba és próbálj kicsit csöndben ülni. Nem megy mi? Hát nem gyakran. Az baj. Ja.

Olyan sok dologról tudok, oly keveset. Egy dologról szeretnék lassan tudni sokkal többet.

Az se biztos, hogy jó. 

Ye.

 

Itt vagyok, ahol nem leszek, lecseréltem a csajokat alkoholra, pontosabban ők cseréltek le, mint jobb középpályást 16-os mezben, mert túl előre mentem az edzőm szerint, és a kispad helyett a kocsmába vettem az irányt. Több partnert is találtam, valaki többet játszhatott nálam, valaki kevesebbet, de mind ott kötöttünk ki. Hiába mondtam a mesternek bazmeg, hogy álljon már le, nem látja milyen szépen játszik a csapat, mindjárt megvan a győztes gól, a Kareszt semmiképp ne hozza le laci bá' mert ő játszik a legszebben, a nők is miatta vannak itt a Kocsmából, a Kornél meg az ész sporikám, ne izéljen már, kiszámolja minden labda ívét és még hűséges is az egy hengeréhez a motorjában. Milyen agymenés, milyen szabályok, az öklöm a szabály!?!?!?

Kétforintosokat viszek le a fülkébe, még mindig havazik, a legjobb barátomat hívom, most is tudom azt a számot, mondjuk ki, 20 éve tudom fejből. Tehát kb. 13 évesen kérdezem, hogy Ala otthon van-e és hogy el tetszik-e engedni focizni. Kicsit félve mindezt, ugyanis egy szigorú konzervatív orvos családhoz telefonáltam akkor. Ez természetesen csak azért váltott ki félelmet belőlem, mert én a szigort mint olyat, egyáltalában nem ismertem, nem találkoztam vele addig.
Általában hidegséget és gonoszságot csatol hozzá képként az agyam, meg  teljes értelmetlenséget, funkciótlanságot látok ebben a fogalomban, pedig tudom, hogy nem ilyen egyszerű, sőt egészséges adagban biztos hasznos is. Most ahogy ezt írom jövök rá, hogy valószínű ezért menekültem el valahonnan és ezért láttam őrjöngve a lehetőséget abban, amikor egy új az első kb. hivatalos randinkon kézzel ette meg a rántott sajtot és annak köretét, mikor én arra koncentráltam, hogy próbáljak szépen enni egyszer az életben. Tehát megölte a szigorhoz kapcsolódó etikettet, megette ebédre, majd én is őt.
Szóval leesett a kettes, az igenlő válasz után pedig megszakadt a vonal, lila susogós alá jégeralsó, majd télikabát fel. Legalább 6-an voltunk így fiúk, akik nekiindultak a Megyeri úti stadion "felső füves" edzőpályájának, majd ezen a decemberi vasárnapon egy jó két órát fociztunk a 30cm-es hóban, ki gumicsizmában, ki a már említett "lengyel" bakancsban. Egykapu, szabadrúgás, tizi, két kiskapu. Volt ott minden kéremszépen.
" virágok nyílnak, én egy réten fekszem, tíz és fél vagyok, moha a fejem alatt és minden rendben, na az nem lesz többé soha..."(XY)    Így volt pontosan ott, az akkor, nem lehet szebben írni arról a napról. Az egyik szemem szike, a másik könnyben ázva funkciótlan, akár a szigor.






XY=nemsokára leírom míért irok ennyi Lovasi idézetet, érthetően írom, elég vicces lesz, nekem is az volt.